Lábaim alatt recseg a padló, száll a por. Lassabban lépkedve megyek az ajtóhoz, kis félhomályban. Régies, szép kifaragott formák díszítik. Óvatosan lenyomva a kilincset nyitom ki az egyik szárnyat, ami nyikorogva nyílik ki, és tárul fel előttem a szoba. A szoba ahol lassan nyolc éve nem jártam, és szerintem rajtam kívül más se. Meglátszik a bútorokon is, a több rétegű por. Az ablak sarkában pókhálót lebetget az a pici szellő, ami bepréselődött odakintről. Az egykori karnisról szakadozott, naptól kifakított függöny lóg le.
Sok régi emlék köt ehhez a helyhez. A már-már tönkre ment zongorához lépkedek, végig húzva rajta ujjaimat. A szürke por meglátszik kezemen, ahogy újra, meg újra lenyomom a billentyűket. A zongora szól még. Még mindig olyan szépen mint akkor. Csak úgy reflexből kezdek el rajta játszani egy régebben sokat játszott dallamot. Hogy szerettem én zongorázni. És ez már mind odaveszett. Változni akartam. Hát sikerült. Teljesen elfelejtettem őt. És a régi énemet is. Az már meghalt. Gondolataimba merülve, csak játszok a zongorán, az ujjaim maguktól ugrálnak a billentyűkön. Mintha ott lennék, hét évvel ezelőtt. Látom magam előtt, ahogy vidáman mosolyogva mesél nekem, ahogy énekel. Látom magamat, ahogy a zongora előtt ülve, csillogó szemekkel hallgatom. Olyan jó barát volt. Aztán minden elhalványul, és a padló újbóli recsegésére leszek figyelmes. Az ajtó fele nézek, de már csak egy elsuhanó árnyat látok. Ez kizökkent minden féle merengésemből, és eszembe jut, hogy nekem még suliba is kéne mennem. Felsóhajtok, majd a termet magam mögött hagyva, indulok az iskola fele. Lábamat magam után húzva lépkedek, semmi kedvem nincs bemenni. Minden nap, ugyan azok a sablonos órák, mindig ugyan az a szar kedv. A hülye haverok, akik az önsajnáltatásból, az önzőségből, az ivásból, és a lehető legnagyobb hülyeségből élnek. Abból a fajtából ami már nem vicces.
De mit sem foglalkozva velük, megyek tovább, és pár perc múlva már a folyosón találom magam. Egy alsóbb éves, siet el mellettem, ám rohanásának köszönhetően nekem jön.
-Nem látsz az orrodtól? -morranok rá, mire felemeli a fejét. Csuklyája alól, szélfújta sötét barna, szinte feketés tincsei szemébe lógnak, úgy néz fel rám, egy pillanat erejéig.
-Te jöttél nekem, szerencsétlen...-Újra a földre figyelve morogja az orra alá. Hallottam ám. De kissé meglökve megy tovább, én pedig nem firtatom tovább a dolgot. Elérve az osztályomat raszta haverom ugrik a nyakamba. Vigyorgok egyet, mint azt minden reggel, elsőt, és utolsót, majd a táskámat ledobva, bevágódom a padba. És akkor induljon egy újabb szar nap.