Elveszett lélek

Második fejezet...

    Unalmas nap volt a mai is. Mint az összes többi. A buszpályaudvaron ülök az egyik padon. Az idő valahol öt fele járhat, a nap már  lement. A sötét uralkodna, ám a karácsonyi fények mindent megvilágítanak.  Tőlem nem messze egy bevásárló központ, tetőtől-talpig fényekbe burkolva. A fákon kék égő sorok futnak végig, a házak ablakaiban fenyő, vagy éppen csillag forma fénylik. Csak nekem nincs karácsonyi hangulatom, ahogy az az elmúlt öt évben sem volt másképp. Pedig ma este lesz szenteste. A suli sem váltott ki belőlem különösebb érzelmeket az ünnep miatt. Szokásomhoz híven a fal meletti padsor, utolsó sorában, az ablak mellett ültem.  Mint minden nap, ma is mindenki elkerült, elég volt rájuk néznem. Nem értem mi olyan ijesztő a szemeimben... Azt mondják, hogy szúrós, szürke szemeim vannak. Szerintem tök átlagosak...Sulira visszatérve, mindenki ölelgette a másikat, főleg a nyavalygós csitrik, puszilóztak, a szerelmesek turbékoltak, mindenki tök hepi volt. Folytak a pletykák, mint az mindig is szokott, majd az osztályfőnökkel meggyújtottunk egy-egy gyertyát. Még a hülye karácsonyi dallamait is bekapcsolta, aztán énekeltette velünk. Bah. És még csodálkozik, hogy egyre jobban utálom a karácsonyt. Persze én végig csak ültem a helyemen, még ha kérdeztek se feletem, a drágák meg  akik pimaszkodtak velem, megrémülve futottak el, amikor előbújtattam a fogaimat. El sem tudom képzelni, hogy az a nyomorék milyen hülyeségeket hordott nekik össze rólam. Tippelésre kb olyanok lehettek a sztoriaji, hogy egy vámpír vagy mi a szar vagyok. Az egyik hülyegyerek is odajött hozzám, beszélgetni akart a drága. Én bőszavúan néha feleltem neki egy 'igen'-t, 'nem'-et, aztán közöltem vele, hogy hamarosan robban a bomba, szóval jobb ha megy. Nap végén  Lucy is megtalált engem. Ő az egyetlen olyan emberi lény az osztályból, akit képes vagyok elviselni magam körül. Ő elsőre megértette, hogy jobb nem felidegesíteni, mert ha nem is eszem meg az illetőt, de csúnyán elbánok vele, bár ezek ellenére is szokott velem szórakozni, de tőle már megszoktan . És ő az egyetlen szimpatikus lény, úgy minden nyavajás osztálytársam közül. Mármint belsőre is meg külsőre is. Na szóval, suli után vele mentem egy darabig, aztán végre kapcsolt, hogy már kezdem unni az élmény beszámolóját, és lelépett. Eszembe se jutott megbántani, már megszokta a viselkedésemet.  Aztán valahogy itt kötöttem ki.  
     Amúgy én se vagyok normális, szinte látom magam előtt, ahogy Tony leordít amiért csak egy szürke pulcsiban ücsörgök karácsonykor. Bár nincs hideg, de a hó is esik. Legalább is szerintem nincs. Az az állat meg úgy a szívére vett engem, mint a legféltetteb kincsét.  Gondolkodásom közepette lépteket hallok. Felnézek az üres buszpályaudvarban, ahol eddig rajtam kívül senki nem volt. Egy tvo közeledik felém, széles vigyorral a száján. Úgy bírom, hogy sokszor még engem is megtámadnak, ha emberként mutatkozom. Megvárom míg teljesen közel jön. Végül is, miért ne harcolhatnánk egy kicsit? Már támad is, én én egy nagy puffanással a földön fekszem, alatta. A hátam. Fogait és körmeit vészesen közelíti felém, miközben egy fülkarcoló sikítást hallat. Rohadék. Előbújtatom szarvacskáimat, majd lassan a fogaim is hegyessé válnak, ahogy egyre ébred bennem az öldöklési vágy. Erőt veszek magamon,  és egy nagy lökéssel arébb 'pakolom' fajtársamat, aki nagy erővel csapódik a betomba. Képzeletben vállba veregetem magam, majd érzem, ahogy a tűz is úrrá lesz rajtam. Na csapjunk a lecsóba. Lassan ő is feltápászkodik, és egy szúros pillantással díjazva előbbi tetteimet, vicsorogva jön megint közelebb, közben szárnyait több mint négy méteresre megnöveli. Tényleg, nekem is vannak szárnyaim. Bár azok négy méternél nagyobbra nem tudnak megnőni. Kis köcsögök. Sebaj. Tűzgolyót formálok, és szépen nekihajítom, az éppen ugrani készülő tvo-nak.  Meglepődve ugrik arréb lövedékem elől.  Egy ideig harcolhatunk egymással, mikor egy hirtelen ugrással, amire nem számítok, rám veti magát, karmait nyakamra kulcsolja, és már kezdene is megfolytani. Én hirtelen, nem tudom milyen isten adta erőből, fordítok az álláson, és kicsit sem habozva karcolom át nyakát. A vére is kibuggyan, majd kezeivel hadonászva ő is sikeresen megsebzi az arcomat. Egyre dühösebb leszek, és már azon vagyok, hogy megfojtsam, amikor két erős kéz, hátulról visszaránt. Még mindig elveszve az öldöklési vágy ködében, próbálok szabadulni, sikertelenül kalimpálok, miközben támadóm, vagy inkább áldozatom arébb húzódva feláll. Lassan én is feladom, és elkapóm is lazít a szorításán. Morsocan fordulok felé, szinte tudtam, hogy Tony az.

-Ugye nem akartad megölni? -kérdi, de még mindig nem enged el. Nem válaszolok, csak durcásan lefejtem mancsait karomról, és leülök a padra.

-Keress magadnak másik vacsorát. -morgom oda, a még mindig egy helyben álló tvo-nak. Keze nyakát szorítja, ott ahol megkarmoltam.  Morog valamit, majd elmegy. 

-Ade... -kezdené Tony, de félbe szakítom. 

-Menjünk vissza, majd ott leordítasz. -mondom, azzal megkapaszkodom karjában. Elröhögi magát.

-Hülye vagy. -nevet, és összekócolja, az amúgy is össze vissza álló, vörös tincseimet. Morgok, majd visszaindulunk a városon keresztül, nehogy véletlenül lemaradjak a fényekről. Hogy esne a fene a karácsonyba.