Elmagyarázhatatlan érzések

Valaki olyanra van szükségem, akinek elmondhatok mindent, aki megért, és nem kiröhög. 
Nem értem azt, hogy én ott vagyok nekik a mai napig is mindig, és mindig észre veszem, ha valami igazán bántja őket. Mindig megvígasztalom őket, és mindig segítek rajtuk, ha bármi bajuk is van. És ők rajtam? Ugyan. Látják, hogy valami bánt, megkérdezik mi az. Én annyit felelek, hogy fáradt vagyok, és el is hiszik. Azért vicces. Ebben az egészben addig nem hittem, amíg nem most rájöttem, hogy én is hasonló életben élek. Ahol elhiszem, hogy tényleg számítok, de azért kihasználnak, kiröhögnek, kigyúnyolnak. Pedig ők azok akik a legtöbb dolgot tudják rólam. És én számítok rájuk, megbízok bennük. Röhögünk, elvagyunk. Mégsem tűnik fel nekik, hogy talán valami azért bánt. Mindenki nekem sajnáltatja nekem magát, én pedig magamról megfeledkezve, mindegyiken segítek. Miért? Mert szeretem őket. Állítólag ők is engem. Haha... Akkor miért nem veszik észre? Lehet, hogy teljesen önző az, amin napok óta gondolkodom. Lehet, hogy hülyeség, és nem is érdekli őket. Sőt...De valakinek el kell mondanom. Valakinek aki tényleg elhiszi, és tényleg megért engem. Valaki aki megtud ölelni, valaki aki itt van. És nem kényszerből teszi meg. Mert ők sem voltak különbek, amikor nekem panaszkodtak csöpnyi dolgokról.
Erről jutott eszembe az is, amikor velük összevesztem azon, hogy talán nem is ismerjük egymást eléggé, és sosem vesszük észre ha valakit valami bánt. És most? Ki vette észre, hogy van bármi bajom is? Senki. Ki vette észre, hogy miután megoldottuk a közös problémánkat, nekem továbbra is maradt másik? Ki? Ki vette észre, hogy a régi sok-sok ikszdét már nem használom mindig? Ki vette észre, akár az itteni barátaim, akár a netes barátaim közül, hogy mindig máson jár az eszem? És mert kiröhögni a másikat, na azt mindenki tud. 
De ami nekem fontosabb... Azt sem veszik észre, hogy néha már már meg is bántanak. Nem tudnak róla, de amikor olyat írnak, vagy éppen mondanak nekem, ami azért bántó, azt miért nem veszik észre? Ennyire természetes? Ennyire észrevehetetlen, hogy nekem is vannak érzéseim? Mert sokan nem ezt nézik ki belőlem... Na ki ismer akkor? 
Hogy mi a bajom pontosan? Mint mondtam önző dolog, nagyon is az. De a francba már, nem hagy nyugodni. 
Az, hogy úgy érzem, teljesen kihasználtak engem. Kihasználtak, hogy egy barátomnak ők is a baráti lehessenek. Féltékenység? Talán. De én hiszem, hogy nem így van. Hinni akarom. Mert ismerem őket annyira, hogy tudjam nem ilyen gonoszak. Viccesen hangzik mi? Még nekem is az. Vicces, hogy ilyen hülyeségeken jár az eszem több napja. Olyanokon amikről tudom, hogy nem igazak, és mégsem hagynak nekem békét. De miért? Miért nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy nem lehetek féltékeny a barátaimra? Talán, mert eddig ők veszekedtek és nem ölelgették egymást, csak engem.  Most olyan önzőnek érzem magam. De hiszen ki nem önző? Ugyan már. Mindenki. 
Annyi érzés kavarog bennem...szomorúság, düh, csalódottság. Egyszóval szar kedv. De hisz pár órája, amikor velük hülyéskedtem elfelejtettem ezeket a hülye dolgokat. Akkor most és minden este miért jutnak eszembe? Nem mondom senkinek.. a szüleimnek se... minek? Nem is látják rajtam, nem mutatom ki.. ettől függetlenül bennem van az érzés. Hogy miért nem? Nem akarom sajnáltatni magam, nem akarok panaszkodni. Nem lenne értelme... holott most is ugyan ezt teszem. De az vígasztal, hogy ezt senki nem olvassa közülük. Nem örülök neki, mert így minden ugyan az marad, és csak az időre bízhatom magam, hogy néha észreveszik ezt a pár dolgot. Hogy  néha, amit ők viccesnek hisznek, nekem már nem az.  Ha elolvasnák, ha tudnának róla, annak örülnék? A frászt.  Tudom, hogy kitörne a veszekedés, és csak egymást szidnánk. Azt meg mégjobban utálom, amikor mindenki csak a másikban látja a hibát...
Miért vagyok csalódott? Miatta... Mert amikor az a nyomorult, a már lassan egy éves sztorin lovagol, és csesztet vele, és ő, aki ott van mellettem nem tesz semmit, na az nagyon szarul esik. 
És miatta is... Mert azt hittem, hogy neki például van annyi esze, és közben nincs. Hogy kb olyan mint a többi hülye, akiket utálok. Az csalódottsággal tölt el. De őt nem tudom utálni, elvégre az egyik legjobb barátom. De az érzés ettől megvan. 
És miatta? Ő is benne van.. mert én azt hittem, hogy ő is normális, inteligens ember. És nem. Olyanokat csinál ő is, pusztán azért, mert az menő, pedig nem, amitő róla sosem gondoltam volna. 
És ő is ott van.. miatta is. Mert önző, és hülyeségeket csinál. Figyelem felhívásként. Pedig nem kéne azt csinálnia, és annak ellenére, hogy tudja hogy rossz, ugyanúgy csinálja. Ahogy azt is tudja, hogy én nem támogatom, de ettől függetlenül megértem. De most valahogy mégsem. És az, hogy én jogos okok miatt haragszok, míg ők mind hülyeségek miatt, pedig végképp leírhatatlan érzésekkel töl el.  Most meg csak bonyolítom a dolgokat azzal, hogy nem  írok neveket... Mert akkor jobb lenne, mi? Akkor mindenki csak azt szúrná ki, hogy ő csinált valami rosszat, de azt nem hogy mit..Nem gondolkodna el rajta, hogy vajon tényleg megbántott volna. Nem gondolkodna azon, hogy mi a bajom, nem venné észre a lényeget, csak önző módon azt, hogy ő is benne van. Mert mindenki önző. Én magam is, tudom. 
Dőlnek belőlem a szavak. Csak tudnám minek? Írom itt a semminek, pedig ott vannak ők, akiknek szólhatnék, hogy olvassák el. Mit tudnának csinálni? Semmit. Nincsenek itt, nem értenék meg. Csak az idejüket pocsékolnám vele.  
Höhh...Gúnyolódtak velem a napokban, hogy a macskám milyen fontos nekem, hogy fontosabb mint egy hülye, akivel veszekedhetnék.. gúnyolódjon csak. De  igaza volt, ő sokkal fontosabb nekem. Talán a barátaim előtt is ott van. Miért? Mert. Bár ő mégis egy macska, és nem tudom neki elmondani, hogy mi bánt, de látja rajtam. Legalább is teljesen olyan. Éjjel.. nem tudtam aludni már vagy fél órája. Odabújt mellém, és hopp mint akit elvarázsoltak, én bealudtam. És most teljesen úgy érzem, hogy ő az egyetlen aki megért engem, és ha még a maga módján is, de próbál segíteni. De azért szarul esik, hogy ők, akik a barátaim nem veszik ezeket észre. Hogy ők is olyanok, akik inkább írásban közlik valakivel a véleményüket, életben meg teljesen mások. És én az ilyen embereket utálom. Őket mégis szeretem... Talán mert... Régen én is más voltam. Nem káromkodtam, nem hazudtam stb. És most? Most ezek megvannak. Miért? Mert nekem is van múltam. Persze ők ezt nem ismerik, sosem kérdezték, én meg nem meséltem róla. Nem vagyok aza  full szar életű gyerek, nem volt rossz a régebbi életem. De azért a maga módján az is megvolt írva...
 Milyen skizo vagyok már. Magamnak panaszkodok.